12

A király és a hadnagy

Mihelyt a hadnagy belépett a király szobájába, XIV. Lajos elbocsátotta belső inasát és a szolgálattevőt.

- Ki lesz holnap szolgálatban, uram? - kérdezte azután.

A hadnagy katonásan meghajtotta fejét, és szólt:

- Én, felség.

- Hogyan, megint?

- Mindig én, felség.

- Hogy lehet ez, hadnagy úr?

- Felség, utazás közben a testőrök adják az őrséget felséged, az anyakirályné őfelsége, sőt még a bíboros úr mellett is, ő pedig lefoglalja a maga számára a királyi testőrség javát, vagy legalábbis a legnagyobb részét.

- Hát azok, akik felváltás miatt vannak itt?

- Csak harminckét emberünk pihen a százhúsz tényleges szolgálatban lévő testőrrel szemben, tehát nincs felváltás, felség. A Louvre-ban másként van, és ha a Louvre-ban volnék, felváltana engem a brigadérosom; de úton nem lehet tudni, mi történik, és szeretem magam ellátni a szolgálatot.

- Így hát mindennap szolgálatban van?

- Mindennap és minden éjjel, felség.

- Hadnagy úr, ezt nem tűrhetem; azt akarom, hogy pihenje ki magát.

- Parancsára, felség, de viszont én nem akarom ezt.

- Tessék? - csodálkozott a király, aki nem értette meg mindjárt ezt a feleletet.

- Azt mondom, felség, hogy nem kívánom semminemű mulasztás kockázatát vállalni. Mert az ördög nem alszik, és tudja, kivel van dolga, éppen azért azt a percet választaná, amikor én nem vagyok itt. Legfontosabb a szolgálatom és a tiszta lelkiismeretem.

- De ilyen módon agyondolgozza magát, uram.

- Ó, felség, már harmincöt esztendő óta élek így és egész Franciaország és Navarra legegészségesebb embere vagyok. Nagyon kérem felségedet, ne tessék aggódni miattam. Ez annál különösebben hat rám, mert nem vagyok hozzászokva.

A király egy hirtelen kérdéssel elvágta a beszélgetést.

- Tehát holnap reggel is itt lesz? - kérdezte.

- Éppúgy, mint ma, felség.

A király néhányszor körülsétált a szobában, lerítt az arcáról, valami fúrja az oldalát, de valami különös félelem nem engedi megszólalni.

A hadnagy mozdulatlanul állt a helyén, kezében tartva a kalapját, és kezét csípőjén pihentetve, figyelte a királyt, amint fel és alá sétál. A hadnagy dörmögött magában, és egyet-egyet sodorintott bajuszán:

“Nincs ebben a fiatalemberben egy garas ára akaraterő, szavamra! Fogadni mernék, hogy nem mer beszélni.”

A király tovább folytatta sétáját, és néha egy-egy pillantást vetett a hadnagy felé.

“Szakasztott az apja - dörmögte magában a hadnagy. - Gőgös, fukar és gyáva. A fene az ilyen gazdába!”

XIV. Lajos hirtelen megállt.

- Hadnagy!

- Parancsoljon, felség.

- Mondja csak, miért kiáltotta ma este odalent a teremben: “Őfelsége díszőrsége, királyi testőrök!”

- Mert felséged parancsolta.

- Én?

- Felséged.

- Ugyan, hisz én egy árva szót sem szóltam!

- Felség, parancsot éppoly érthetően lehet kiadni egy jellel, egy mozdulattal, egy szem­villanással, mint szóban. Aki csak a fülével figyel, az nem elég jól szolgál, felség.

- Akkor igencsak jó szeme lehet, hadnagy úr.

- Miért, felség?

- Mert azt is meglátja, ami nincs.

- Csakugyan jó a szemem, felség, noha sokat és régóta szolgálja gazdáját, és bizony, valahányszor alkalom nyílik rá, nem is mulasztja el, hogy meglássa azt, amit meg kell látnia. Ma este is észrevette, hogy felséged belepirul, ahogy visszafojtja ásítását, hogy felséged sokatmondó könyörgő tekintetet vetett előbb őeminenciájára, majd az anyakirálynő őfelségére, végül pedig a kijárati ajtóra. És nemcsak azt látta meg, amit most elmondtam, hanem még a ki nem mondott szót is leolvasta felséged ajkairól: “Vajon ki szabadít ki innen?”

- Hadnagy úr!

- Vagy legalábbis ezt olvastam le: “Hozzám, testőreim!” Én tehát nem haboztam, felség. Az a tekintet, az a mondat nekem szólt. El is kiáltottam rögtön: “Őfelsége testőrei.” És annyira igazam volt, felség, hogy nemcsak nem hazudtolt meg felséged, hanem egyenesen helyeselte is cselekedetemet, mert csakugyan rögtön kereket oldott.

A király elfordult, mert elmosolyodott, de néhány másodperc múlva visszafordult, és szemügyre vette a tiszt rendkívül eszes, merész és elszánt arcát.

- Jól van - mondta rövid hallgatás után, mialatt hasztalanul igyekezett elérni, hogy a hadnagy lesüsse előtte a szemét.

A tiszt pedig, látva, hogy a király nem mond semmi egyebet, sarkon fordult, és három lépést tett az ajtó felé, miközben ezt mormogta a fogai között:

“Nem beszél, az ántiját, nem mer beszélni!”

- Köszönöm, hadnagy úr - szólt a király.

“Hát igazán - mormogta magában a hadnagy -, még csak az kellett volna, hogy megszapulja a fejemet, mert okosabb voltam, mint más.”

A hadnagy katonás sarkantyúpengetéssel ért el az ajtóhoz.

Amint azonban a küszöbre ért, megérezte, hogy a király szeretné tartóztatni. Visszafordult.

- Mindent elmondott felséged? - kérdezte olyan hangon, amelyet bajos volna jellemezni, s anélkül, hogy bizalmaskodó lett volna, annyi nyíltságot és hű ragaszkodást árult el, hogy a király rögtön így felelt:

- Csakugyan nem. Jöjjön csak vissza, kérem.

“Nohát, mégis! - mormogta magában a hadnagy. - Csak kiböki végre!”

- Figyeljen ide, hadnagy úr!

- Figyelek minden szavára, felség.

- Holnap reggel négy órakor üljön lóra, és nyergeltessen fel egy lovat az én részemre is.

- A felséged istállójából?

- Nem, az egyik testőr lovát.

- Rendben van, felség. Ennyi az egész?

- El fog engem kísérni.

- Egyedül?

- Egyedül.

- Idejöjjek felségedért, vagy várjam meg?

- Várjon meg.

- Hol várakozzam, felség?

- A park kiskapujánál.

A hadnagy meghajolt. Megértette, hogy most már mindent elmondott a király, amit el akart mondani.

A király kezének egy szeretetreméltó mozdulatával csakugyan el is bocsátotta a hadnagyot.

A tiszt kiment a szobából, és nyugodtan visszaült a karosszékébe, ahol korántsem aludt el, mint ahogy gondolhatnánk, hanem nézte, mint halad az óramutató előre az éjszakában, és sokkal mélyebben gondolkozott, mint valaha.

Töprengésének eredménye már sokkal kevésbé volt szomorú, mint az elébb:

“Legalább elkezdte - gondolta a tiszt. - Űzi, hajtja a szerelem. A király csak báb a házában, de majd más lesz, ha megemberesedik. No, majd meglátjuk holnap reggel... Ni csak! - kiáltott, és hirtelen felugrott -, micsoda falrengető ötlet! Az ántiját! Hátha ez az ötlet hozza meg a szerencsémet?”

E felkiáltás után a tiszt, mindkét kezét zsebre dugva, fel és alá kezdett járkálni a hatalmas előszobában, amely lakosztályául szolgált.

A gyertya fénye meg-meglebbent a hűs szellő fuvallatára, amely az ajtó hasadékain és az ablak résein át hatolt keresztül a helyiségen. A gyertya vöröslő, egyenetlen, hol felvillanó, hol elhomályosuló fénye imbolygott, s a falra vetítette a hadnagy fel-alá mozgó, felnagyított árnyékát, amely, mint valami Callot-figura,31 sziluettként rajzolódott ki, nyársként tartott kardjával és tollforgós nemezkalapjával.

“Bizonyos - mormogta -, hogy vagy nagyot tévedek, vagy ez a Mazarin ravasz tőrt vet a szerelmeseknek. Mazarin ma este rendkívül agyafúrtan adta meg a lehetőséget a királynak egy légyottra, olyan ügyesen és annyira a kezére játszva, hogy maga Dangeau se csinálhatta volna különben. Hallottam és értem a szavait: - “Holnap reggel - mondta a selyma - éppen Blois magasságában lesznek, a túlsó parton.” Az árgyélusát! Világos beszéd! Kivált a szerelmes számára! Ezért habozott tehát annyira a király, ezért volt izgatott, ezért parancsolta meg nekem, hogy: “Testőrhadnagy úr, holnap reggel négy órakor lóra! Legyen a blois-i hídnál!” Nekem, a szerény alattvalónak, tehát most államtitok van a kezemben. És miért van a kezemben? Mert jó szemem van, mint az imént megjegyezte a király őfelsége. Azt mondják, hogy a király bolondul szereti azt a kis olasz babát! Azt beszélik, térden állva könyörgött az anyjának, hogy feleségül vehesse! És hogy az anyakirályné még a római udvarnál is tudakozódott, hogy vajon az ő beleegyezése nélkül ez a házasság érvényes lenne-e! Istenem, ha még egyszer huszonöt éves lehetnék! Ha mellettem volnának mindazok, akik már nincsenek körülöttem! Ha nem vetnék meg olyan nagyon mindenkit, összeveszíteném Mazarint az anyakirálynéval, Franciaországot Spanyolországgal, és olyan asszonyt tennék királynévá, amilyent én akarnék... De hejh...”

És a hadnagy megvetően csettintett az ujjával:

“Ez a nyavalyás olasz, ez a kófic, ez a talján tolvaj, aki megtagadott egymilliót Anglia királyától, talán csak adna ezer aranyat azért a hírért, amit most megsúghatnék neki. Ó, a rézangyalát! Már kezdek gyerekes lenni! Egészen elhülyülök. Könnyebb a halottból leheletet kipréselni, mint ebből a Mazarinból pénzt.”

És a tiszt harsány nevetésre fakadt.

“De most már aludjunk - mondta -, mégpedig azonnal. Kissé fáradt az agyam, holnap mindent tisztábban lát majd.”

És a saját bölcs tanácsát megfogadva, beburkolózott köpenyébe, fittyet hányva királyi szomszédjára.

Öt perc múlva ökölbe szorult kézzel, nyitott szájjal aludt, és száján nem az “államtitok” kívánkozott ki, hanem egyszerűen csak hangos horkolás, amelyet az előszoba méltóságteljes boltívei hangosan vertek vissza.